Azon állítás, hogy a kabarok és a három székely törzs azonos, - esetleg támadást válthat ki egyesekből, akik azt a hagyományt fogadják el, miszerint a székelyek, Csaba királyfi megmaradt népe a hegyek közé húzódott fel, és Erdélyben már a honfoglalás előtt őslakos volt.  - Nos, a kettő közül az első állítás elsősorban Pauler Gyulától származik, aki nagy mennyiségű régi oklevelet és régi forrást tanulmányozott át, és ez alapján írta meg összefoglaló munkáját, „ A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt” címen, számos tudományos értekezés mellett. A XIX. század végének legnagyobb átfogó munkája ez ebben a témában, és a mai történészek is valójában őt ismételgetik. A vizsgált források alapján állítja és írja Pauler, hogy az államalapítás utáni első században általánosan a székelyeket kabaroknak nevezték az országban. Először a határszélekre költöztek, határőrzési feladattal. Így kerültek a Szepességbe és Zólyomerdő felső részébe, a Tátra átkelőhelyeihez, Pozsony és Nyitra közötti határszélre, vagyis Nagyszombattól észak-nyugatra, Sasvár központtal, valamint az Őrségbe, továbbá a Száva és Dráva közti, szlavón határszakaszra. Csak a XII. század közepétől kezdték benépesíteni az erdélyi székeket, először a Háromszék vármegye táját. Innen a név is, három szék, azaz három törzs. Ugyanis a ’Seuk’, török, mongol, tehát ogur szó = szék = törzset jelent. A három székely törzs: Székely, Tárkány és Varsány a terület névadója. Innen indult meg a széttelepülés a többi székekbe. A szék szót az első századokban általánosan használták még a vármegyék megnevezéseként, hiszen a megye a ’mesgye’ szláv eredetű szóból lett. A megye-székhely volt az ispán törzshelye.

 

/ Egyébként a bútordarabnak, a széknek a neve is a törzs szóból származik, hiszen megmunkálatlan formája hajdanában még a fatörzs volt, a pásztorok rönkökön ültek, melyek később bútorrá lettek munkálva./

 

    A betelepedő kunok két központja is később a XIII. században Szolnok felé eső részen: Kolbáz-szék, a Pest, Fejér, Bodrog és Csongrád megyék közötti részen pedig, a kiskunok területe Halas-szék volt, Kiskunhalas központtal.

 

     Egyébként a Pauler Gyula-féle állítás, hogy csak a XII. századtól népesítették be az erdélyi székeket a székelyek, egyáltalán nem mond ellent annak a hagyománynak, hogy Csaba királyfi népe a hegyek közé húzódott vissza. Ugyanis a székely-föld, ha ránézünk a térképre, látható, hogy a szász-föld felőli részen összeköttetésben áll a hajdani Kunországnak nevezett területtel, melynek mai neve Havasalföld és Moldávia. Szepsiszentgyörgytől, az Olt folyó völgye, természetes összeköttetést biztosít Székelyföld és Kunország között, csakúgy, mint a Szeret völgye is. Úgyhogy egy szórvány népesség folyamatosan lakhatott itt, míg a többiek csatlakoztak a kijevi kunokhoz, akikkel egyesültek. A honfoglaláskor a kijevi kunok hét törzse közül a három kabar törzs / értsd: Kabar vallású!/ csatalakozott Árpád hadaihoz, eggyé egyesült nyolcadik törzsként, s vezérei a hét kijevi kun törzs vezérei közül lettek: Ed /vagy Ad/ és fia Edömér, az Aba nemzetség ősei, a hagyomány szerint Attila fejedelem egyenes-ági leszármazottai. Ők vezették a honfoglaláskor a székelyeket.   

 

      A kijevi kunok / palócok, oroszul: polovecek = mezőségi kunok/közül is a magyarokkal tartott egy csapat, Böngér / másként Buger/ vezérlete alatt. Ők lettek a palócok első betelepedői a Felvidéken. De a hagyomány szerint már korábban is éltek itt a palócokból, még az avar uralom pusztulása után maradtak itt szórványokban. Böngér fia, Bors vezér építette Bors várát, a mai Zólyom-várával szemben, a Garam folyó túlsó partján. Ő lett a Gyarmati Balassák őse, akik a zólyomi ispán, „procurator Zolomienzis” tisztét látták el az Árpádok alatt. A palócok, vagyis a mezőségi kunok /kijevi kunok/ második,/ vagy a hagyomány szerint a harmadik/petelepedő népessége pedig, Szent László király idejére esik, aki a legyőzött kijevi, polovec-kunokat letelepítette, a már korábban is palócok által lakott Palóc-földön, ugyanekkor telepítette le a déli irányból, Erdély felől támadó jász-kunokat is, szintén egy már a honfoglalás idejében is jászok által lakott területen, a jászságban. Mivel mindkettő, a palóc és a kun törzsszövetségbe tartozó jászok is ősi hagyomány szerint leszármazási rokonok voltak a magyarokkal, így szittya nemes nép, ezért nem vettettek a legyőzöttek szolgasorba, mint más legyőzött népek esetében ez megtörtént volna, hanem királyi vitézek lettek, királyi földön, katonai kötelezettséggel és a nemesekhez hasonló szabadsággal.

 

   Székelyföld az Olt folyó és a Szeret völgyén keresztül összeköttetésben volt Kunországgal, mely területen, a mai Moldáviában Jasi, magyarul Jászvásár  őrzi a jászkunok emlékét. Az egész Fekete-tenger melléke, fel egészen a régi Halicsig, vagyis Galíciáig, Kunország volt, mely keleti irányban elnyúlt a Kazár-földig, vagyis a Kaszpi-tengerig. Lóháton ezek a nagy távolságok gyorsan benyargalhatók. A vágtató ló 60-90 km/h sebességet is elér, hosszú távon pedig, ha 20-30 km/h sebességgel galoppozik, akkor is 10 óra alatt 200-300 km-t lehet benyargalni. Ezért a Székely-föld nem volt soha elszigetelve a kijevi kunoktól. Ezért nincs ellentmondásban a hagyomány és az okleveles vizsgálatokból származó állítás!

 

   „ A székely, a hun nemzetnek egymást elrontott maradványául bujdosott Erdély hegyláncai mögé, mindenkorig megtartogatva ezer, meg ezer év előtti elütő jellemét; a jó öreg krónikaíró, Lisznyay Mihály azt állítja róluk, hogy Erdélybe vándorolva, a többi népekkel békességet akként iparkodtak fenntartani, hogy hun nevezetüket eltagadva, siculusoknak nevezték el magukat, azt állítva, hogy Szicíliából jöttek oda. Holott e nevezet csak a magyarnak latin kaptára feszítéséből ered.”- Írja Jókai Mór.  – Nos,  Lisznyay cáfolatául már írtuk, hogy a székelyek, az első  erdélyi letelepedési helyről, Háromszék /= három-törzs/ vármegyéről nyerték a nevüket. Seuk = törzs a török-mongol nyelveken.

 

     Feltűnő, hogy a korábban ismertetett Grotte Cosquer barlangban található felirattal, valamint az ismertetett tatárlakai felirattal az idézett szerzők, Varga Csaba és Makkay János is, mintha arra gondolnának, hogy Lisznyaynak, a siculus, azaz szicíliai elképzelése megállná a helyét? – Ez veszélyes irányba viszi a gondolkodást. – Ugyanis, az elképzelés megkérdőjelezné a székelyek hun eredetét, és a balkáni  népek közé sorolná  a székelyeket. Ne feledjük, hogy a szicíliaiak görög eredetű népesség, így rögtön támogatót nyer majd az elképzelés a dákoromán elképzelés hívei felől, hiszen a székely máris azonos fajú lesz az oláhhal! – Bár a szicíliai sicus őslakosság, egy ősibb népre is visszavezethető!– Erdélyben, egy faluban antropológusok elvégeztek egy génvizsgálati kísérletet a lakosok között. Az eredmény az lett, hogy csak töredék mértékben találtak a lakosságban ázsiai jellegű géneket, a falu lakosságának túlnyomó része európai jellegű génekkel bír. – Ebből már megint az előbbi elképzelés nyerne táptalajt, de igen ám: a székelyek, mire Erdélybe költöztek, a környező határok mentén összeházasodtak német, szláv, kelta eredetű lakossággal is, a gyermekeiknél az anya génje lett erősebb, mely az újabb és újabb europid jellegű népességgel kötött házasság révén még jobban erősödött. Az europid jellegű gén több nemzedéken áterősödött, így elnyomta a kisebb létszámú alap, apai jelleget!

 

      Ezért még egyszer megismételjük: A tartariai, magyarul tatárlakai rovásjeleknek, ha hiteles lenne is a kormeghatározása, akkor sem olvashatók el a székely írás szerint magyarul. Ugyanez a helyzet a bemutatott, még régebbi Grotte Cosquernél található lelettel. Csak azt figyelhetjük meg, hogy vannak némely hasonlóságok a székely írásjelek és az előbbiek között, de tartalmi összefüggés nincs. Ugyanez a helyzet a megfejtetlen indusvölgyi írással is! Más nyelven, más népek, hasonló ábrái, lehet az is, hogy teljesen más jelentéstartalommal, de az is lehet, hogy különböző, egymástól teljesen idegen népek és kultúrák átöröklött és az idők folyamán nagyon sokszor módosult írásjeleiről van szó.

 

   /Felhívom a figyelmet Várkonyi Nándor: ”Sziriat oszlopai” című könyvére, mely az egész világot átölelő egységes kőkultúrát igyekszik bemutatni. A mai tudomány szerint sok tekintetben túlhaladottak megállapításai, de sok kérdést fel vet! Lehoczky József megjegyzése.  /          

 

 

 

   Minthogy szó esett Sumerről, mondjunk néhány szót a sumer mitológiáról!

         Sumer városai közül a legjelentősebbek - észak-déli irányban haladva -:

 

Kis, Nippur, Lagas, Uruk, Úr, Eridu nagyobb területek fölött rendelkeztek és uralkodtak, s önálló hagyomá­nyaik döntő mértékben járultak hozzá, a visszatekintve egységesnek érzett, sumer kultúra kialakításához. Az Kr.e. harmadik évezred közepén új folyamat indul meg e terü­leteken; a délvidék talaja fokozatosan leromlik, s ez részben hódító törekvésekhez vezet, részben pedig, az északi, jórészt akkád lakosságú államoknak szolgáltatja ki Sumer városait; az ekkor kezdődő fél évezred a biro­dalmak kora.

 

A történelem nagy sorsfordulói a sumer vallás és mítosz fejlődését is meghatározták.

 

Az első időszaknak két fontos jellemző vonása van. Az istenek lényegében termékenységistenek, s csak helyi isten-rendszerek van­nak. Minden vallásos képzet közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll a termékenységgel, az ország életét fenntartó vegetációval és vízzel. Ez a kapcsolat gyakran úgy jön létre, hogy valamely „funkció" ellátására a ter­mékenységistenek analógiájára teremtenek új istensé­geket. Másrészt minden város más-más alakban tiszteli ugyanazokat a természeti erőket.

 

A sumerek kereken 3600 istent tartottak számon, de nyilvánvaló, hogy a temérdek istennév mögött csupán néhány tucat isten-„típus" található.

 

 A második időszak jellem­zője, hogy a helyi pantheonok rokon, vagy közös ele­meire építve egységesedési és keveredési folyamat, szinkretizmus indul meg, az istenek azonosítása, s en­nek során néhány istenség valóban általános érvényre emelkedik. Viszont e természetes és jórészt spontán folyamatot a birodalmak ideológiai propagandájuk eszközévé teszik, s a saját hatalmukat jelképező istensé­geket, más istenek vonásaival, természetével, mítoszai­val ruházzák fel, így juttatva kifejezésre, hogy hatalmuk átfogóbb, erősebb.

 

     A sumer mítoszok legkorábbi darabjai az embert közvetlenül körülvevő világ eredetét tárgyalják. Közülük átfogó az EnkíésNinhursagcímű. /Lásd Varga Csaba írásánál: a Néne + Ország, székely logikával levezetve= Boldogasszony Országa! -  Lásd még, Ninhurszag = Nin= néne + hurszag = ország, vagy mindenség , ebből értelmezve logikus olvasata: Nonhurszag = a Mindenség Asszonya, vagy az Ország Asszonya, minthogy eredetileg helyi istennőről van szó! Belőle lesz a már később Babilóniában, Akkádban, Egyiptomban és az Égei-tenger mellékén általánosan elterjedt megfelelőivel: Istár = Astarte = Asera = Ízisz = Aphrodite = Vénusz, csillaga, pontosabban bolygója is a Vénusz! – Frígiában Magna Mater! – Lehoczky József megjegyzése. /

 

     Enki (akkád nevén Éa), a Föld Ura, a mocsárban Ninhurszag is­tennővel, a Domb Úrnőjével - (más nevein: Ninszikila : a Szűzi Úrnő; Ninti: a Szülés Úrnője;  alakja később az akkád Istár istennőben oldódik fel. - Lásd még = Vénusz, Ízisz stb.-) - vagy másképp: a mocsárral és a csatornákkal nemzi a föld növényzetét, majd megalkotja a csatornázást, a szövőkeretet és a szövőgödröt, és megszabja a növények rendeltetését. Ez a mítosz Tilmun szigetén játszódik (ma: Bahrein, a Perzsa-öbölben), ez a sumer őskor-mítoszok („arany-kor"-mítoszok) és a halottak földje.

 

      Enki tehát civili­zációs isten, az édesvíz, a csatornák, az öntözés ura, s isteni szerepköréből következően jóindulatú az emberek iránt. Sőt egy mítosz szerint, amelynek címe Enkí és Ninmah, ő teremti meg agyagból az embert, hogy megszabadítsa az isteneket a csatornaásás és föld­művelés addig reájuk háruló terhes munkájától. Járulé­kos szerepe még - de ezt a Kr.e. második évezredben, a fiának nyilvánított akkád marduk átveszi tőle -a varázslás, a ráolvasás irányítása; ő ad tanácsot istenek­nek és embereknek egyaránt. Legfontosabb mellék­neve: nudimmud: Aki Alkot és Létrehoz (Szül.) Váro­sa: Eridu.

 

A termékenység istenei közül Niszaba ősi alakjá­ban növényi szár, talán gabona volt, majd az istenek „tápláléka" (áldozati étel) s „könyvelője" - az írás a sumer történelem kezdetén csupán gazdasági, közelebb­ről könyvelési célokat szolgált -, végül az írnokok képzését szolgáló intézmény, az Édubba (a Tábla Háza) védnöke, és ezzel együtt az írás, a tudomány, a költészet úrnője.

 

      Innin (nevének másik olvasata Inanna) a legjelentő­sebb sumer termékenységisten. Ősi alakja a mocsarak jellegzetes növénye; a nád; az Kr. e. harmadik évezred elején ember alakban jelenik meg, leginkább nőként, de pl. pusztító vagy háborús aspektusában, mint férfi, olykor szakállal. A természet életének ellentéteit testesíti meg. Anya és meddő, szűz és parázna, szülő és ölő, építő és romboló, szelíd és tomboló, békét adó és háborúzó egyszerre. Attribútumai ennek megfelelő ter­mészetűnek ismert állatok: galamb, bagoly, oroszlán. „Dialektikus" lénye méltó jelképre talált az esthajnalcsillagban (a Vénusz bolygóban). Eredetileg Uruk istene volt, de olyannyira egyetemes érvényűvé vált, hogy a kései sumer nyelvben neve egyszerűen „istennő"-t jelent. / Néne!/ -

 

      A Kr. e. harmadik évezrednek az utolsó harma­dában, az un. III. Úri dinasztia korának egyik propa­gandamítosza, az Enkí és Innin - az istennőt Enki fölé helyezi. A mítoszban Innin Eriduba utazik, lakomához ül Enkivel, majd miután az utóbbi lerészegedett, el­rabolja tőle az „isteni erőket", és hazaviszi Urukba, így ő lesz minden emberi tevékenység irányítója.

 

       Innin természetét mintegy kiegészíti Dumuzi. A ju­hok termőerejét testesíti meg (neve: az Életet Létre­hozó; s csak később értelmezték át Igaz Fiúnak); a mítoszokban maga is pásztor. Alakváltozásai során végül is a sztyeppei növényzet istene, majd egyetemes termékenységisten lesz, egyenrangú INNIN-nel, sőt a mítosz rokoni köteléket fűz köréjük: Dumuzi testvé­re, szerelmese és fia lesz INNIN-nek. Egy sor mítoszban együtt szerepelnek. A Dumuzi végzete című siratóének keretébe ágyazott eposz szerint a déli rekkenő hőség­ben a nyája mellett álomra dőlt Dumuzi megálmodja baljós végét, s az Alvilág ördögei (a GAllA nevű, kö­nyörtelenül pusztító lények) magukkal ragadják. Ez a mítosz és a többi hasonló az állatok nyári meddőségé­hez kapcsolódik. Az Innin, Dumuzi és Bilulu című mítoszban Dumuzit nyája mellett a pusztában Bilulu anyó és fia, Girgire ölte meg, a forgószél megtestesítői; innin bosszút áll érte, és Dumuzi nővérével, Gestinanna istennővel együtt siratja. A termékenységistenek míto­sza halálukban csúcsosodik, isteni természetük ekkor teljesedik ki, ez az igazi funkciójuk: mert haláluk az új termékenységi periódus kezdete. Innin és Dumuzi egybefonódó mítoszát rögzíti az Innin alvilágjárása című nagyszabású eposz. Innin az Alvilágba indul, a hét ka­pun áthaladva megfosztják ékességeitől (kalászkoszorú­jától stb., amelyek mind termékenységi jelképek), el­ítélik, és karóba húzzák. Követe sorra járja érdekében Sumer szentélyeit; enki segít, két alakocskát teremt, akik az élet füvével és vizével kiszabadítják az istennőt. De INNIN-nek helyettest kell maga helyett állítania az Al­világban. Végigjárja templomait, s nem akar egyikben sem férfi-párjától megválni. Dumuzi azonban, az egyik párja, távollétében megcsalta; őt küldi helyettesül. Az ördögök hosszú üldözés után Gestinanna akla mellett fogják el Dumuzit, s magukkal viszik; fél évig ő, fél évig pedig, Innin lesz az Alvilágban. Az Edinna uszagga(A mezőben, a friss füvön) című ciklusban Innin Dumuzi keresésére indul az Alvilágba. A siratóénekek célzások­kal kapcsolódnak a nyári napforduló táján játszódó mítoszcselekményhez; bennük Dumuzi már a vegetáció istenévé vált. Innin és Dumuzi alakja központi helyre került az egész sumer mitológiában. Dumuzi legfonto­sabb mellékneve: Ama'Usumgalanna (Anyja az Égi Sárkány); ez egyelőre homályos asztrális azonosítására utal. Innin akkád neve Istár; Dumuzi héber-arámi névformája Tammúz; a szíriai és föníciai mitológiában Adón (Úr) néven is tisztelték; innen a görög Adónisz név. A Dumuzi és Enkimdu c. mitológiai költeményben dumuzi a földművelő ENKIMDU-val vetélkedik innin kezéért, s mivel az ő pásztori termékei a különbek, ő lesz a győztes.

 

Megőrzi a termékenységisten vonásait, de már alvi­lági vagy halálistenné vált nergal, a föld ura, az égető hőség és a tűző nap megtestesítője. ereskigal, a felesége, az Alvilág királynője (a Nagy Föld Úrnője) a termékenység pusztító aspektusát testesíti meg.

 

 Ningiszida (ejtsd: Ningis-zida) vagy ningizzida (az Élő Fa Ura) neve szerint is termékenységisten volt, s csak később vált halálistenné.

 

A sumer világkép a mindenséget három részre tagol­ta, An, Enlil és Enki isten szférájára.

 

An (Ég; Csillag) a távoli istenség volt, a mitológiában nem játszott szerepet. Kultusza Urukban egybefonódott innin kultuszával.

 

Enlil (a Levegő Ura), ha viszony­lag későn is – a Kr. e. harmadik évezred derekától kezdődően -, a sumer pantheon legjelentősebb alakjai­nak egyike lett. Nippuri szentélye, az Ékur (az Ország Háza) Sumer vallási központja. A himnuszok ENLIL-t, nyilvánvalóan másodlagosan, termékenységistennek mutatják be. Reá ruházzákenki vonásait. A kapa teremtésec. mítoszban ő találja fel a földművelés leg­fontosabb szerszámát. A Hogyan jött a gabona Sumerbe ? című szöveg szerint a keleti hegyekben ő teremtette a gabonát, s ezt két másik - egyébként jelentéktelen -isten hozta el a síkságra. Az Enlil és Ninlil című mítoszban enlil Nippurban a csatornaparton megöleli a város szűzét, a későbbi Ninlil istennőt, nevének női párját, és szu'en holdistent (lásd. Nanna) nemzi vele, majd, hogy ne kerüljenek az Alvilágba, és kijátsszák az istenek gyülekezetének átkát, még három másik istent nemzenek, belőlük lesznek az Alvilág ítélkező bírái. Az Enlil és Szud című mítoszban enlil feleséget keres magának, de sehol sem talál, míg végül niszaba leányát, szud gabonaistennőt (Kalász) szereti meg; kosarat kap, de amikor enlil Sumer minden kincsét eléje hordja, végül elnyeri kezét. A „kozmikus triász" harmadik tagjáról már fentebb szóltunk.

 

Az égbolthoz fűződő elképzeléseket is rendszerbe foglalták. Az „asztrális triász" három tagja An, Innin és Utu volt. Utu (Nap) a mindent látó napisten, aki a pantheonban az igazság őreként jutott szerephez; emberek, istenek tetteinek mérlegelője, az arra méltók segítője; önálló mítosza nincsen, de pecséthengerek szívesen és gyakran ábrázolják, amint reggel feltűnik a keleti hegyek „kapujában".    

 

    Egy másik rendszerezés szerint a „triász" tagjai: An, Enlil és Nanna; itt Innin mint An lánya kapcsolódik a rendszerhez. Nan-na (a tulajdonnevet később akkádul Nannar, Ragyogó alakban értelmezték át) akkád nevén Szu'en, majd Szín, a holdisten; kultuszhelye Úr városa. Ő is termékenység­istenként tölti be, az un. III. Úri dinasztia (Kr.e. XXI. sz.) hivatalos pantheonjának főisteni méltóságát. Jelképe a holdsarló, amely itt voltaképpen holdbárka, minthogy az első negyed holdja a sumerek egén csaknem víz­szintes helyezetben áll. Mítoszai - kivéve születésének fentebb említett történetét - nincsenek.

 

Anzú (régebbi olvasata Imdugud, illetve akkádul Zu) oroszlánfejű sas, a sumer hatalom és államiság mitoló­giai szimbóluma, a mitikus hősök védelmezője és az istenvilág ellenségeinek - de az ország ellenségeinek is -üldözője. Állami isten jellege van Ninurta istennek is, aki azonos lényegű a főként Lagasban tisztelt Ningirszu istennel, Girszu (= Lagas) Urával. Mindketten részben egyetemes termékenységistenek, részben harcos háborúistenségek; ez utóbbi szerepkörben főként a külső ellenséggel szemben könyörtelenek. Ninurta felesége Gúla, a gyógyító istennő, az istenek orvosa, avagy - a lagasi helyi mitológiában - Baba (más olvasatban Bawu) termékenység-istennő, a legnagyobb lagasi templomgazdaságok egyikének isteni „tulajdonosa".

 

Gatumdu (vagy: Gatumdug) az álomfejtés - és így a jövendőmondás - istennője. Hasonló szerepet játszik olykor Gestinanna is, aki egyébként termékenység­istennő (az Égi Szőlőfürt).

 

Az Alvilágot a sumer nyelv általában körülírja. Kur-nu-gj-a: Földje a Nem-Visszafordulásnak; Kur: Hegy, Idegen Föld; Ki-gal: a Nagy Föld; Edin: Sztyeppe; Irigal: a Nagy Föld; Arali, akkádul Arallú: az Alsó Világ. Az Alvilág fordított világ; amit szabad a földön, azt nem lehet megtenni az Alvilágban. Általá­ban nem térhetnek vissza a halottak; a határ az Alvilág folyója, amelynek neve is ezt a képzetet tükrözi: I-lu-ru-gu: Az Emberrel Szembe Áramló Folyó; akkádul többnyire Hubur. A sírokban gyakran helyeztek el ezüst ­vagy kerámiacsónakokat, amelyek a halottak átkelését szolgálták; a Kr.e. második évezredben az akkád mito­lógia már ismeri a révész nevét is: Ur-sanábi (a Gilga-mes-eposzban) vagy Humut-tabal (beszélő név, Ragadd el gyorsan!). Az Alvilágban élők a jövendő és a sors ismerői, a halott-idézés (mint ENKIDUÉ, lásd. Gilgames) a jövendőmondás sokszor űzött formája volt. Az Alvi­lágba leszálló ember ítélőszék elé kerül, ez többnyire istenekből áll, olykor azonban egykori halandók a bírák, mint Gilgames, Ur-nammu király (Kr. e. XXII. sz. vége). Az Alvilág királya, Nergal és felesége, Ereski-gal királyi udvart tart.

 

A világ kezdeteire vonatkozó elképzelések a sumer mitológia történetének fénykorában, a Kr. e. harmadik évezred derekán és második felében alakultak ki, és a spekulatív visszakövetkeztetések jegyeit viselik. A vi­lágmindenség (Ki-SAR: Föld-mindenség, később akká­dul Kissatu) a világóceán közepén áll. A világóceánból vált ki az eget és földet magába foglaló tagolatlan anyag, az An-ki (Ég-föld), amely önmagától kettévált az ég (an) és a föld (ki) tájára, s ebben állt létezése. Ez az elképzelés a gondolkodás egyfajta primitív materializ­musára vall. A képzet szemléleti előzménye a sumerek horizontja, amelyen ég és föld valóban egybemosódik; e látványból az ősit és újat társadalmi élményei alapján megkülönböztetni tudó és a fejlődésről tapasztalatok­kal rendelkező ember spekulatív módón vonta el az őskori, „hajdankori" ég-föld egység képzetét. Az Ég-föld a sumer mitológiai nyelvben részben a görög khaosz-, részben a latin filozófiai matéria fogalomnak felel meg. A „rendezett világ", amelyet a görögök a kozmosz szóval jelölnek, az ég és föld szétválása után kezdett kialakulni, spontán folyamat során. A gondolat azonban mitológiai köntösben jelentkezett, és beillesz­kedett az istenképzetek rendszerébe. An: az Ég; ebből Dingir An: az Ég Istene, Égisten lett; ki: a föld; Enki; a Föld Ura; és a kettejüket szétválasztó és elválasztó szubsztancia, a levegő (lil) Enlil istennek, a Levegő Urának adott nevet. A sumer mitológiában eredendően nincsenek istenharc-mítoszok; a világ további „berendezése" az istenek teremtő tevékenysége során történt, és a kozmogóniai mítoszok az isteni teremtésnek az istenharc-mítoszoktól függetlenül kialakult mítoszai­hoz, az Enki-, Enlil- vagy INNIN-ciklusokhoz illesz­kednek.

 

Az emberi történelmet a sumer gondolkodás meg­szakítatlan fejlődésként ábrázolja. A „hajdankor" (u-ri-a: a távoli napok), a világ kialakulása, megelőzte az embert: először a növényzet, az állatok jelentek meg a földön, mintegy az istenek táplálékaként és csak leg­végül, az istenek munkáját megkönnyítendő, az ember. A legrégibb mítoszok szerint az ember, „miként a fű, kidugta fejét a földből", azaz a termékeny talajból nőtt ki, esetleg Enlil kapája hozta a föld színére. Azok a mítoszok, amelyek az ember teremtését írják le, későbbiek (lásd. Enki). A mítoszok az emberi társadalom kezdeteit az őskorba helyezik. „A királyság leszállt az égből" - ez a történelem kezdete. De ebből az időszakból a mítosz is csupán néhány nevet és várost tud említeni; igaz viszont, hogy ezek (pl. Eridu, Suruppak) valóban a legősibb centrumok voltak Dél-Mezopotámiában. A történeti mítoszok nagy témája a vízözön (a-ma-ru: áradás, víz-ár). A Zi'uszudra és a vízözönön című eposz a nagy pusztulás történetét örökíti meg. Isteni főszereplője Enlil, aki a világ megteremtése után elégedetlen volt az emberek nyüzsgésével és lármájával, amely zavarta nyugalmát, ezért elhatározta, hogy elpusztítja őket. Enki, az emberek iránt jóindulatú úr egy halandónak, Zi'uszudrának (beszélő név: Megnyúló Napú Élet, Hosszú Élet) elárulja az istenek tervét; nem közvetle­nül, hanem a szentély falának mondja el (e motívum az ENKi-ÉA- szentély jövendőmondó és varázsló szerepé­ben gyökerezik), sőt a homokba rajzolja a menekülést biztosító hajó tervrajzát is. Zi'uszudra megmenekül a pusztulásból, és a végén enlil „hosszú életet", „az istenek életéhez hasonlót" ajándékoz neki, azaz örökké­valóságot, de nem a való világban, hanem attól távol, azon kívül, „a folyamok szájánál", azaz torkolatánál: Tilmun szigetén, az Élő Ember és -ami a mitológiá­ban azonos - a halottak országában. Ez az eposz a ké­sőbb sokszor feldolgozott mítosz első megfogalmazása. A vízözön utáni kor a történelem időszaka, a hagyo­mány - amelynek legfontosabb összefoglaló forrása a Sumer királylista - itt már egyre hitelesebb lesz, a ne­vek (városok, királyok neve) egyéb forrásokból is igazolhatók; ugyanakkor kialakulnak a történelmi hősökhöz fűződő mítoszok.

   Lapozz a 6. oldalra!

 

 

       Keresd! 

Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve - részletesebb tájékoztató itt: http://novella-vers.hupont.hu/  

 

Oldal: Magyarország címerének heraldikája és a székely rovásírás 3. oldal, valamint egy kis sumerológia
MAGYARORSZÁG CÍMERÉNEK ÉS ERDÉLYORSZÁG CÍMERÉNEK HERALDIKAI TÖRTÉNETE - © 2008 - 2024 - orszagheraldika.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat